Változzak meg?... no, de hogyan?

Mindig, amikor leülök cikket írni, valami nagyobb téma az, ami inspirál, de valahogy nem tudom elkezdeni „A” témám megírását, mert rájövök, hogy a környezetemben élő embereknek sokkal kisebb problémáik vannak. Olyan egyszerű fogalmakról kell beszélni, és a helyes irányba tenni, ami néha meglep. De azt gondolom, hogy ez egyértelműen az információdömpingnek tudható be. Ha valaki nem járatos az információ halászatban akkor nagyon könnyen összezavarodik, és ha az alapok zavartak, akkor arra nehéz építkezni. Így sokszor amikor coaching-ra jönnek hozzám, akkor az alapokat kell legtöbbször tisztáznunk, ami után sokkal tisztábbak lesznek a képek, célok, források.

Legutóbb, több ügyfelemnél is a változás kérdése jött fel (és ami meglepő, hogy különböző korosztály esetében IS).

Hogy mit is gondolunk a változásról, mit várunk el? milyen érzéseket fűzünk hozzá? És egyáltalán mit is jelent az, hogy meg „kell” változnunk? Illetve kell-e?

Az önismereti „utamon” én is sokat foglalkoztam a változással, no persze ez

mai napig így van, csak ma már teljesen más minőségben.
Nagyon sokszor hallottam azt „tanítómtól” (akinek nagyon hálás vagyok), hogy változnom kell mert a célomhoz képest nem felelek meg…. Huuuu, hidd el, nagyon sok álmatlan estét töltöttem el ezzel, hogy mit is jelent az, hogyan változzak meg. Nekem is volt egy „eszményképem” a tökéletes Énemről, no persze annak köze nem volt se hozzám, se a valósághoz. A megfeleléshez annál inkább. Sok mindent próbáltam. Leginkább fegyelmezni Önmagamat, hogy a szerintem elvárt viselkedésnek megfeleljek. Ez azonban nagyon fárasztó. Főleg, amikor egy nagyobb közösségben él az ember (munkahely, család, barátok) valahogy mindenkinek máshogy kell megfelelni… hát igazán munkás dolog, és nagyon megterhelő állandóan arra figyelni, hogy valakivel extrán kedves legyek, ne bukjon ki a véleményem és ha valaki belém köt akkor ne reagáljak rá, hanem „Buddha” módjára csak nyugodtan mosolyogjak. Főleg nekem nehéz, aki egy igazán extrovertált és extrán nyitott ember vagyok. Legalább olyan, mint egy félős embernek mikrofon nélkül hallhatóan előadni vagy beszélni több száz ember előtt. De csináltam…évekig.
Minden esetre sokáig próbálgattam sok mindent, mert azt gondoltam, hogy nekem valami egészen más embernek kellene lennem, valami kedves-csendes-mosolygósnak. Mondjuk ma már sokszor ilyen vagyok 😊, de nem azért, mert „ide” változtam. Visszanézve azt a sok-sok év szenvedést ma már látom, hogy "ágyúval vadásztam verébre". És hát nem voltam sikeres. Így szinte évekig állandó kudarcban éltem Önmagammal (habár itt megjegyzem nem voltam depressziós állandóan, mert az életöröm nem ebből fakad). A kudarc bennem azt erősítette, hogy még jobban akartam csinálni, és mivel olyan típus vagyok, hogy nem adok fel dolgokat, mindenképpen úgy voltam ezzel, hogy én bizony a végére járok ennek a nagy változásmizériának. Sok módszert kipróbáltam, persze ma már tudom, hogy mivel eleve rossz volt a szándékom, aligha érhettem el a célomat, ami szintén hazug volt. Mert a változás nem más, mint Önmegismerés. Amikor Önmagam társa vagyok a saját utamon, és együtt Én és Önmagam haladunk előre, egymást támogatva, kíváncsian és nyitottan. És persze rengeteg kudarc, csalódás, becsapás ér útközben, de mindezt fel kell tudni dolgozni. Ami baromi nehéz. És amikor már Én, nem vagyok egyedül, mert Magammal megyek az úton, akkor ez sokkal könnyebb. Rájöttem a Változz meg!!! felszólítás azt jelentette, hogy Légy Önmagad!!!. ami bár szívesen hangoztatja mindenki, nem könnyű, és nem is egy statikus ma nincs holnap van „dolog” hanem egy folyamat. És van, aki ezen az úton sokkal „gyorsabban” tud haladni, és azt mondjuk rá, hogy „szerencsésebb”, de ezzel én magam is vitatkozom 😊. Ugyanis az Önismeret és az Önmagunkká „válás” egy szerintem nem egyszerű feladat. Azt mondják, hogy akivel sok „rossz” dolog történik, az közelebb van Önmagához. Hát…?
Sok mindenkivel történnek „katasztrófák” az életében, de attól mégsem kerül közelebb Önmagához, viszont még depressziósabb lesz és még inkább az „áldozat” szerepébe esik bele, és megkeseredik, kiábrándul az életből. Szóval ez önmagában kevés. No persze a tökéletes életben, ahol nem történik semmi, ott tényleg nehéz megismerkedni önmagunkkal. (lsd. Buddha életét, igazán jó tanmese). Azért nem szeretném, ha azt gondolnád, hogy nagyon erősen az a hitem, hogy csak az lehet Önmaga, akivel rossz dolog történik. Nem. Azonban fontos azt is megjegyezni, hogy kicsit elszeparálódtunk a környezetünktől és „ember-embernek lett farkasa”, ami azért problémás szerintem, mivel az emberi önmagunk minden jó és rossz természeti jegyével együtt a természeti erőkkel való megmérettetésre való. Mert egy természeti környezetben élő nép egyik tagja sem foglalkozik azzal, hogy ő ki a csuda valójában, mert tudja, érzi, megingathatatlanul biztos benne, hogy Ő egy Ember és azon belül X.Y, és ennyi. Figyelme a saját és közössége életfenntartásán van és azon, hogy mindezt minél nagyobb harmóniában tegye meg a természettel. Hát igen, ez egy külön cikk témája lenne, most nem akarom itt kifejteni.
Az én életemben is rengeteg katasztrófa volt, mégsem lettem se depressziós, se áldozat, se megkeseredett, mert tudom, hogy az Élet önmagában is hihetetlenül értékes és csodálatos. Az Önismereti, illetve változási folyamataimon keresztül megtanultam azt, hogy minden rosszban van valami jó, és ez azóta is az egyik nagyon fontos alaphite az életemnek. Így mindig minden körülmény között megvizsgálom a történteket, és megkeresem minden rosszban a jót. És hidd el ott van. Így az évekig tartó önmarcangoló, lehetetlen, kudarcokkal teli muszáj változásomnak az lett a csodás „ajándéka” számomra, hogy saját bőrömön tapasztalhattam meg a „változz” kényszerét, és érthettem meg saját magam azt, hogy ez csak saját magamhoz visz vissza. Nekem nem valahova, vagy valakivé kell válnom, mert én már Vagyok Valaki, és vagyok valahol. („Vagyok aki vagyok!”). Hanem egyszerűen csak magamra kell tekintenem, meg kell értenem magamat és saját társammá kell szegődnöm a saját utamon. És persze mindez nem megy egyedül. Kell a környezet, aki visszatükröz, amit persze nem könnyű elviselni, mert nagyon bántó és fájdalmas sokszor, és sokszor görbe is az a tükör. És kell egy külső segítő az úton, aki az elején segít értelmezni a jeleket, a válaszokat, és van másik nézőpontja. Vagy csak felteszi azt a kérdést, hogy mi van, ha lehetséges egy másik nézőpont is? És még valami, folyamatosan törődni kell másokkal, a környezetünkkel, a családunkkal és barátainkkal. A törődés, vagy később visszaadás a személyiségfejlődésnek egy nagyon fontos része, csak valahogy mindig mindenki elfelejt róla beszélni. Az, hogy ma már tudom, hogy ki vagyok, az annak is köszönhető, hogy nagyon sok emberrel „kellett” törődnöm magam körül. Sokszor nem volt időm, figyelmem saját magamra, mert mások életével, boldogságával „kellett” foglalkoznom. Amiért ma már nagyon hálás vagyok. Sok mindent tanultam általa magamról. Persze akkor nem így éltem meg.

A személyiségfejlődésnek, változásnak, önmagunk megismerésének van egy csodálatos pulzálása, törvényszerűsége… 

de talán a legfontosabb dolog mindazokon, amit leírtam, hogy mindig minden körülmények között szeressük önmagunkat, és legyünk nyitottak az élet Csodáira! 

Így elég ezoterikusan sikerült befejeznem 😊, de aki őszintén magába néz az „érti” mire gondolok….mert „jól csak a szívével lát az ember….”.
D.M. Zoé

-----

A cikkben tárgyalt témát / problémát nagyon jól lehet menedzselni life-coaching folyamatokkal.

Ha felkeltettem az érdeklődésedet, mindenképpen keress meg!

       

D.M. Zoé Coach